Volt egy pont az életemben, amikor megértettem, hogy a test nem véletlenül jelez.
Amikor először kezdtem mélyebben foglalkozni az inzulinrezisztenciával, feltűnt valami.
A laboreredmények mögött mindig ott volt egy történet.
Ott voltak a számok és nők, akik mindent megpróbáltak.
Fegyelmezettek voltak, kitartóak és nagyon erősek.
És közben fáradtak.
Kimerültek.
Tele kimondatlan feszültséggel.
Meg nem élt nőiséggel.
Állandó megfeleléssel.
Önmagukat háttérbe szorító döntésekkel.
Azt láttam, hogy sokszor nem a diéta hiányzik.
Hanem az a belső pont, ahol végre valaki kimondhatja:
„Elég volt a folyamatos küzdelemből.”
Amikor egy nő elkezd valóban kapcsolódni önmagához,
amikor már nem csak kontrollálni akarja a testét, hanem érteni is,
amikor oldódik a belső ellenállás,
akkor a változás nem kívülről indul el, hanem belülről.
Ezért dolgozom ezen a szinten.
Mert nem hiszem, hogy a test véletlenül válik rezisztenssé.
És hiszem, hogy a blokk oldása nélkül a tünet csak új formát talál.